A legkevésbé tipikus, talán épp ezért a legjobb hely Indiában - vallja sok európai utazó. Jaisalmer a legutolsó város a Thar-sivatag szélén. Itt van a vasútvonal vége és ez az utolsó város, ameddig busz közlekedik. Innen messzebb senki sem merészkedik, hiszen a homoktengeren túl már ott az ellenségnek tekintett Pakisztán. Jaisalmerhez egyetlen egy város sem hasonlítható India-szerte. Mintha az Ezeregyéjszaka meséiből lépett volna elő. A látogató nem hisz a szemének: a középkori falak teljes épségben megmaradtak, az óvárosban, az erőd falai között egyetlen jármű sincs.

Gyalog vagy szamárháton közlekednek az emberek, az áruszállítás teve vontatta kétkerekű kocsival történik. Hihetetlenül romantikus, főképp naplementekor. A lebukó nap sugarai arany színűre festik a sárga homokkő falakat. Innen a neve is: Aranyváros.

Rádzsasztánban szeretik egy-egy színről elnevezni a városokat, amit az idegen hajlamos túlzásként felfogni. Egészen addig, amíg oda nem érkezik. Mert Jaipur tényleg rózsaszínű, Jodpuhr pedig elképesztően kék. Jaisalmer az arany mellett a Csipkeváros jelzőt is kiérdemelhetné. A puha homokkőből ugyanis a háromszáz évvel ezelőtt élt mesterek csodás kőcsipkéket faragtak, a házak többsége hihetetlenül gazdagon faragott.

A romlatlanság nemcsak a teljes épségben megmaradt falakat és a középkori szellemet jelenti: itt másképp is viselkednek a lakosok, mint az ország más vidékein. Mintha nem is Indiában lennénk: nem zaklatják az embert, és nem akarják becsapni. Ha belépsz egy üzletbe leültetnek, csájjal - tejben főtt, édes és fűszeres teával - kínálnak, ha pedig vettél valamit, még egy selyemfestménnyel vagy más ajándékkal is meglepnek.

A ma álmos kisvárosnak tűnő település egykoron stratégiai fontossággal bírt az Indiát Közép-Ázsiával összekötő tevekaravánúton. Kereskedők és pénzváltók, fogadósok építettek gazdagon faragott épületeket fából vagy sárga homokkőből. Havelinek, gazdag kereskedőháznak hívják ma is ezeket a kisebbfajta palotákat, melyek Rádzsasztánban több helyütt is megtalálhatók, de sehol sem ilyen számban, mint itt. A hajózás fellendülésével, a bombayi kikötő megépítésével Jaisalmer szerepe lecsökkent, mindössze az 1965 és 1971 között, India és Pakisztán között dúló háború idején nőtt meg.

Ma nem katonák, hanem turisták lepik el India legromantikusabb városát és az 1156-ban épült erődöt. A 80 méter magas dombon épült erőd 99 bástyával védte a falai között megbúvó várost. A fal tetejéről nemcsak a dombot körülvevő város, hanem a sivatag látványában is gyönyörködhetünk.

Az óváros ma is csaknem ugyanolyan, mint ahogyan több mint 800 éve megépítették. Több méter vastag falaiban kapott helyet a maharadzsa hétemeletes palotája, lakások - ezek egy része ma szállodaként üzemel -, üzletek, templomok. A hívőket Síva és Ganes-templomok várják, a turisták inkább a 12 és 15 század közt épült, díszesen faragott épületekből álló dzsain templomegyüttest keresik fel.

Az évszázados falak között csupán korszerűsítés: víz- és villanyvezeték építése történt, a házak ma is őrzik egykori formájukat. A keskeny utcácskákat nagyméretű kockakövek burkolják, járda ma sincs. Az erődön belül él a lakosság egynegyede, tízezer ember, akik szinte mind a turizmusból élnek. Turista pedig akad bőven, hiszen itt, a ma is élő középkorban igazán kipihenheti magát a rohanó nyugati életformában megfáradt utazó.

Nincs diszkó, mozi és színház. Nem kell végigjárni a múzeumokat vagy palotákat, elég, ha az ember csak úgy bóklászik a 850 éves falak között, így is az egyik ámulatból a másikba esik. Különösen sokan érkeznek a januári Sivatagfesztiválra, amikor teveverseny, sivatagi táncegyüttesek, középkori ruhákba bújt zenészek, bábosok szórakoztatják az ország minden részéből és a külföldről jött turistákat. Ilyenkor sátorvárost is építenek a sivatag szélén, de aki erre a programra jön, aligha tapasztalhatja meg Jaisalmer egyedülálló, az erőd falai között megbúvó báját.