Minőségi és mennyiségi boom a bortermelésben – A borkultúra reneszánsza Törökországban

Bécs/Budapest, 29.07.2008 – Dimrit, Sergikarasi, Narine. Ilyen ragyogó neveket viselnek azok a termékeny, nemesített szőlőfajták, amelyeket napjainkban Törökországban termesztenek. A Boszporusz országában reneszánszát ünnepli az évezredes borászati hagyományokra épülő borkultúra.

A Trákia-i és Marmaris-i régió, valamint az Égei-tenger és Kappadokia borvidékein az ókor óta megművelt szőlőültetvények különleges minőségű borokkal mutatkoznak be a borkedvelők előtt. Jóllehet az éghajlat az Égei-tengertől a Földközi-tengerig nem mutat nagy különbségeket, mégis a földrajzi sokszínűség a lehetőségek széles skáláját kínálja a török borok fejlesztésére és választékának bővítésére.

Törökország csaknem 570 000 hektár területen fekvő szőlőültetvényei nagy bortermelési potenciált jelentenek. (Összehasonlításképpen Magyarország 86.000 , Ausztria 48.000, Olaszország 849.000, Franciaország 889.000 és Spanyolország 1,2 millió hektárnyi szőlőterülettel rendelkezik.) Mindazonáltal az ország eddig elsősorban étkezési szőlőjéről és mazsolájáról volt híres, amely a szőlőtermés 95%-át adja. A megtermelt szőlőnek tehát csak kis részéből készül alkohol. Ennek a kis résznek a 25%-ából a „Raki” néven ismert pálinkát állítják elő, amely nemcsak a turisták kedvence, hanem a török lakosság körében is népszerű.

Minőségi borok már az Ókorban is
Ahogy a korabeli leletek bizonyítják, Kisázsiában már időszámításunk előtt 3000 évvel is telepítettek szőlőtőkéket. A Hettita Birodalom idején a bortermelés ie. 1650 és 1200 között élte virágkorát. Különösen az anatóliai bor számított magas minőségűnek, amellyel már az ókorban is igen magas áron kereskedtek. Így alakult ki az országot a régmúltban jellemző név: Wiyanawanda – A borok országa.

A következő évszázadok alatt, mindenekelőtt az oszmán időkben, a bortermelést jelentősen korlátozták. Csak a nem muzulmán kisebbségek – mint az örmények, a görögök, valamint a zsidók – állíthattak elő és fogyaszthattak bort. A kivételeket nem számítva az uralkodó szultán tiltotta a „kontroll nélküli” bortermelést. A korlátozásokat csak 1923-ban oldották fel, amikor Kemal Atatürk megalapította a Török Köztársaságot. Atatürk maga is nagy borkedvelő hírében állt és pártolta a magánborászatok létrehozását.

A borgazdaság következő fellendülésére 1970 és 1980 között került sor. Ekkor leginkább a borbarátok és a turisták járultak hozzá fogyasztás bővüléséhez. Az 1980-as évek közepén bekövetkezett a bortermelés eltolódása a magasabb minőség és mennyiség felé.

Európától Anatóliáig
Törökország európai részén (Marmara és Trákia földjén) található a legfontosabb szőlő termőhelyek 40 százaléka. Kevés kivételtől eltekintve, mint amilyenek például a francia nemesítésű Pinot Noir és Sémillon, vagy a német Rizling, hazai fajtákból készülnek a vörös és a fehér borok is. A török borok őshazájának számító Fekete-tengernél ma már csak kisebb szőlőültetvények találhatóak. Itt túlnyomórészt olyan török fajták teremnek, mint a vörös Dimrit és Sergikarası vagy a fehér Narine. A törökországi szőlőfajták választéka egyedülálló, de a legnépszerűbb fehér borok a Hasandede, a Narince és az Emir fajtákból származnak. A legismertebb török szőlőfajták a Bogazkere és az Öküzgözü, ezek javarészt Közép- és Kelet-Anatóliában élnek meg. Sajátos karakterüknél fogva ezek a fajták a legtöbb bor közül kitűnnek.

Termékeny talaj
Kappadokia régióban Ürgüp térségében különösen sok borgazdaság működik. Közép-Anatólia vulkáni talaja és kontinentális éghajlata – a meleg nyárral és a száraz téllel – ideális körülményeket biztosít a szőlő növekedéséhez és gondoskodik arról, hogy kimagasló minőségű vörös és fehér borok készülhessenek az itt termett szőlőből. Noha a termés jelentős részét modern berendezésekkel dolgozzák föl, néha találkozhatunk olyan családi gazdasággal, ahol a maguk termelte szőlőt hagyományos présekkel préselik. A legfontosabb mai termőterületek az Égei-tenger körzetében és közvetlenül a tengerparton fekszenek. Ebben a térségben, ahol lényegesen több a csapadék, mint az ország belső, szárazabb részében – állítják elő a török borok kétharmadát. Itt a vörös fajtákból Calkarasi-t és nemzetközi fajtákat telepítettek, mint például a Grenache, a Carignan, valamint egyre növekvő mennyiségben a Merlot és a Cabernet Sauvignon.

A "Nyugat", mint példa
Törökországban a bor élvezeti cikként az elmúlt években reneszánszát éli. Bár az egy főre jutó borfogyasztás 0,3 liter/éves mennyiséggel messze az európai átlag alatt marad (összehasonlításként Ausztriában 30 liter/év, hazánkban 33,4 liter/év ). Nagy lökést adnak a fejlődésnek azok a nagy pincészetek, amelyek a minőségre helyezik a hangsúlyt. Ezen bortermelők sikerén felbuzdulva kisebb pincészetek jöttek létre, amelyek a klasszikus francia Châteaux-k hangulatát idézik.

A boroknak Törökországban is megvan az ára. Egy palack közepes minőségű bor 6 euróba kerül, a magas minőségű borokhoz pedig 15 eurótól lehet hozzájutni üvegenként. A török borok csak egy ugrásra vannak a csúcsminőségű európai boroktól.

A török borok jövője
Az igazi nagy áttörés a bortermelésben még várat magára. Ennek ellenére a török borok nagy jövő előtt állnak, köszönhetően az évezredes tradícióknak és a borászok minőségtudatosságának. Az ország legjobb borai közé tartozik többek között a Villa Doluca Antik és a Kavaklidere Özel Reserve. Az 1926-ban Isztambulban Maison Vinicole néven alapított Doluca jelentős múltra tekinthet vissza. A Kavaklidere Özel fajtából pedig vörös és fehér változatok is léteznek. A fehérszőlők Tokat térségében, a vörös szőlők pedig az Égei-tengernél teremnek.