Az gyönyörű, ha álom visszafénylik,
s fel-felragyogtat várt tündérruhákat,
s míg ölelkezik szépség s szomorúság,
a lélegző táj a lelkünkbe láttat.

A nagy medencét hegyek körbefonják.
Kékség örül, fut át a végtelenbe.
Álomhitem, igen, a Messzeség volt,
s maradt, - látó, büszkén kíváncsi Messze.

Jó hallgatni a vizek ős-zenéjét,
fákon, sziklákon csillogásuk áthat,
ős csend-zene ez, mely egyszerre élet
és zenéje csend-titkú elmúlásnak.

Erdély, Erdély! Itt-ott az égi lejtőn,
nagy zöld párnádon jó volna pihenni,
eggyé lenni egy nyugtató világgal,
mely múlt s jelen harcait elfelejti.

Te térj vissza, egykor elképzelt Álmom,
fehér felhőket ünneplő virágdal,
ringó rétekkel, ahol minden ember
helyet cserélhet jobbik önmagával!

Te térj vissza, ha nem is hív már senki,
csak olykor pár gúnyűzött kis poéta,
s tégy Csillagot a váró Végtelenre!
A szív szeret merészet vágyni néha.

Erdély, Erdély, koronás Álomszépség!
A nap leáldoz, pirost önt az égre.
Mindenkié vagy, akinek szívében
még emberség van, csillagváró béke.

Lelkes Miklós