A padlásablak tűnődik, s a házfal
szintén mereng, míg kint a körtefa
zöld kőgyümölcse sárgul gondolatban,
s virágszélben vár, áll a völgy maga. |
Ám a hegyek mennek, erdőruhában,
vagy csupasz háttal, félig meztelen.
Itt-ott nyakukban játékocska templom
villan fehéren, hit-szerelmesen.
Ljubljana. Türkiz drágakő folyócska.
Kávézók viszik a sokféle szót.
Itteniek jól élnek idejöttből, -
bár úgy vélem: olykor kissé mohók.
A várak egykor voltak óriások,
de a sziklák őrzik a látszatot,
zászlót lenget álompiac-középkor,
s tükrön kínál múltat, ámulatot.
A tengerig menj! Égő látomásig,
gyönyörűig: nyugtalan fényvidék
ámít, hazudja - ó, de milyen szépen! -
léted rejtőző földi messzeség!
Ó, el ne hidd, - de úgy, hogy hidd el mégis:
a lélek tenger, a test kikötő,
s könnycsepp mosollyal végül egyesülhet, -
eddig nem volt, de jöhet oly idő!
(2009) |
